Úton.....

.... 15 km. Ennyi volt hátra Marie és Blanche történetéből ma reggel. Két nő élete, sikere, drámája, akikkel az elmúlt napok útjait töltöttem a buszon. Lassan olvastam, mert nem egy kis laza, könnyed történet. És főleg, mert gondolkodtató....de ma vége... a két nő elment...rég....nem is nagyon hallottunk róluk .... legfeljebb egyikükről, meg két Nobel-díjáról.

A könyv a táskámban, és figyelem a tájat. Kukoricaszár, mely aranysárgán vágásra vár, mellette fakó zöld almáskert suhan el az ablak előtt.

Levelek kavarognak a megszülető szélben. Olyanok, mint apró madarak csapongó raja.... Nézem...szép, de kicsit szomorú. Ősz, színesen ragyogó, fakón borongós. Hűvös, párás, szürke.
A kerekek alatt sötétre nedvesedik az út az esőtől. A sofőr koncertet hallgat. Nem szeretem...nem az én zeném. És nem illik ehhez a tájhoz, a hangulathoz, a hangulatomhoz.
Remélem a kisfiam nem fázott reggel .....

Aztán eszembe jut....tegnap kora este kabát nélkül üldögéltem egy padon. Megérkezett, akit vártam. Bár még sosem láttam, tudtam, hogy ő az, mikor megláttam. Mosolygott, kedves volt. Megmutatta a kincseit. A keze munkáját. Mintha ismerném rég. Értem, amiről beszél. Jó érzés. Aztán, ...nem értem, miért nem ismeri még mindenki. Csodavilágot alkot. Örülök, hogy megismertem őt. Mintha nem hinne magában ( ismerős, ugye), de mégis erőt ad. Elköszönünk. Mosolyog !
Csilla kedves ember ! Köszönöm, hogy láttam .... Remélem, még találkozunk :-)